Ön itt áll: Főoldal Leírások Település Fenntartható település, területhasználat
Kapcsolodó keresések
Egyszerű keresés:
 
Olyan oldalak keresése, amelyek kapcsolódnak ahhoz amire rákattintok:  
Összetett keresés:
 
Olyan oldalak keresése, amelyek a bepipáltak közül
  Norvég támogatás segítségével létrehozva/módosítva
  Településrendezés
mindegyikhez
bármelyikhez
kapcsolódnak.
 
Bejelentkezés


Elfelejtette jelszavát?
Új felhasználó?
Támogatóink

2009-ben:

Támogatta Izland, Liechtenstein és Norvégia, az EGT Finanszírozási Mechanizmuson
és a Norvég Finanszírozási Mechanizmuson keresztül.

norway grants
eea grants
NFUKvVM

2007-ben:

Környezevédelmi és Vízügyi Minisztérium

2006-ban:

Környezevédelmi és Vízügyi Minisztérium
Naplopó Kft.
Nemzeti Civil Alapprogram
Soros Alapítvány
Szakszer Kft

2005-ben:

Kardos Labor
Naplopó Kft.
Orange6 Kft.
Seeger Engeneering AG
Soros Alapítvány

2004-ben:

Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium
Naplopó Kft.
Nemzeti Civil Alapprogram
Szakszer Kft.

2003-ban:

Környezevédelmi és Vízügyi Minisztérium
Szakszer Bt.
Szécsi Ilona

S. P. Office Kft.
Irtekis Kft.

 
Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek

Fenntartható település, területhasználat

Szerzők: Szántó Katalin és Sarlós Julianna

Tartalom

1. A FENNTARTHATÓ TELEPÜLÉS FOGALMA
2. NÉPESSÉG-ELTARTÓ KÉPESSÉG, ÖKOLÓGIAI LÁBNYOM
3. A TELEPÜLÉS, MINT RENDSZER
4. A FENNTARTHATÓSÁGOT GÁTLÓ MECHANIZMUSOK

5. TELEPÜLÉSHÁLÓZAT, TELEPÜLÉSEK KÖZÖTTI MUNKAMEGOSZTÁS, VÁROS-VIDÉK VISZONY

6. VÁROSOK A FENNTARTHATÓBB JÖVŐÉRT
7. URBANIZÁCIÓ ÉS A SŰRŰSÉG – SAJÁTOS HAZAI KIHÍVÁSOK
8. A FENNTARTHATÓSÁG MÉRHETŐSÉGE

 

1. A FENNTARTHATÓ TELEPÜLÉS FOGALMA

"Az ökológiai gondolat egyik fő ereje éppen az örökös és kizárólagos világmagyarázatokkal való leszámolásban és a világban, a kontextusban, a viszonyban levés előtérbe helyezésében rejlik (…). A mechanisztikus gondolkodás az állandót, az örököt, az előre kiszámíthatót, a megismételhetőt keresi, (…), az ökopolitika a változóra, a kontextualitásra, az időbeliségre, a kiszámíthatatlanságra, az egyszeriségre fókuszál." (Jávor Benedek,Scheiring Gábor: Bevezetés: Elméletet az ökopolitikának? In: Oikosz és polisz, Zöld politikai filozófiai szöveggyűjtemény, L’Harmattan Kiadó, 2009. Bp. 23. old)


Fenntartható település civilizált világunkban legfeljebb csak „laboratóriumi körülmények között”, modellkísérlet szintjén létezhet. Ma a fenntartható település fogalmát úgy értelmezhetjük, mint egy olyan – ideális – település jövőképét, amely:

  • a településen belüli és a települések közötti, társadalmi és ökológiai szempontból is „hatékony” (vagyis több haszonnal, mint költséggel járó) munkamegosztáson alapuló erőforrás-gazdálkodás (gazdaság) révén
  • képes biztosítani a mind a mai, mind a későbbi generációk számára a fajfenntartás, létfenntartás és kiteljesedés lehetőségét – a „jól-lét” külső feltételeit
  • a folyamatosan növekvő népességű Föld népességeltartó-képességének megőrzése, végső soron a Föld, mint ökológiai rendszer működő-, regenerálódó képességének fennmaradása mellett.

E jövőkép megvalósulásának útja a településszerkezet, azaz a földhasználat és az infrastruktúra; a fejlesztés-üzemeltetés-fenntartás; a településen belüli és a települések közötti munkamegosztás és kapcsolatrendszer mintázatának; az (ön)kormányzás mechanizmusainak folyamatos alakítása a korábbinál jobb (fenntarthatóbb) állapot elérése érdekében.
A fejlődés útja és sebessége településenként változó lehet, de az egyedi utak minden esetben a települések összességének összefüggésében és a Föld eltartóképességének tükrében nyerhetnek igazolást.

Jelen tanulmány településtervezői megközelítésével szemben tudományos alapon rendszerezett, holisztikus áttekintést ad a fenntartható fejlődés településfejlesztési vonatkozásairól Dr. Hajnal Klára tanulmánya, mely a Pécsi Tudományegyetemen 2006-ban készített disszertációja alapján készült: http://foldrajz.ttk.pte.hu/tarsadalom/letoltes/tel.pdf A definíció Hajnal Klára tanulmányában szereplő fogalommagyarázat továbbfejlesztése.

2. NÉPESSÉG-ELTARTÓ KÉPESSÉG, ÖKOLÓGIAI LÁBNYOM

A település, földrajzi-ökológiai értelemben, egy embercsoport lakó- és munkahelyének térbeli egysége, ideiglenes, vagy állandó élőhelye. Szűkebb értelemben (így értelmezi a köznyelv is) azzal az épített környezettel azonosítjuk a települést, ahol lakásaink, a munkavégzést szolgáló építményeink, és a mindennapjainkat közvetlenül kiszolgáló építmények elhelyezkednek. Bővebb értelemben hozzátartoznak mindazok a kisebb-nagyobb mértékben átalakított, igénybevett területek, melyek a szűken értelmezett település működését, az ott élő emberek létfenntartását, fogyasztási igényeit, gazdasági gyarapodását, testi-lelki regenerálódását, településközi kapcsolatainak bonyolítását biztosítják (a termőterületek, az erdők, a vizek, az ásványianyag-lelőhelyek, a hulladéklerakó helyek, a közlekedési területek).
Ha a települést mindazon szabad (nem beépített) területekkel együtt értelmezzük, melyek a település beépített részének üzemeltetését, lakói szükségleteinek kielégítését, gazdaságának működését szolgálják, világossá válik, hogy az épített környezet terjeszkedésének minden négyzetméterével a lehetőségeinket szűkítjük.
A népességeltartó-képesség azt mutatja, hogy adott élőhely hány ember (szélesebben értelmezve: növény- és állatfaj) számára tudja biztosítani „stresszmentesen” a szükségletei kielégítését.

Az emberiség fejlődésének már viszonylag korai fázisában kialakult az a helyzet, hogy egy településhez tartozó földek, erdők, vizek kisebb-nagyobb része más településen élők olyan fogyasztási igényeit elégítette ki, melyeket a saját településük nem tudott számukra biztosítani. Bizonyos erőforrások hiánya, szűkössége szükségszerűvé tette a települések közötti munkamegosztás, termékcsere kialakulását.  Ha ez a „csere” a felek szükségleteit kölcsönösen méltányoló munkamegosztásra és az erőforrások fenntartó-megújító használatára épül, az együttműködésnek minden résztvevő település a nyertese, akkor társadalmilag, gazdaságilag és környezetileg egyaránt fenntartható munkamegosztásról, térségi erőforrás-gazdálkodásról beszélhetünk.

A korunkat jellemző globális léptékű „munkamegosztás” mellett az eltartóképességet a Föld léptékében kell értelmeznünk.  Az ökológiai lábnyom elmélet az eltartóképesség elméletét adaptálja a szorosan összefonódó globális társadalomra. A fenntartható település, mint jövőkép eléréséhez vezető út – stratégia – tehát a növekvő népességű Föld eltartóképességének növeléséről: vagyis biológiai teljesítőképessége (kapacitása) igazságosabb elosztásáról, összességében pedig igénybevételének folyamatos csökkentéséről szól.  Az ökológiai lábnyom fogalmáról részletesebben lásd többek között:

Egy átlagos magyar állampolgár ellátásához az ökológiai lábnyom elv szerint 2003-ban 3,5 hektárnyi földterületre volt szükség, kétszer annyira, mint amennyi a Föld biológiai kapacitásának egyenlő elosztása esetén jutna. Habár az elmúlt 30 év során az ország lakosainak ökológiai lábnyoma 5%-al csökkent (javult), az ország biológiai kapacitása 22%-al csökkent, azaz romlott. 1990 és 2006 között a beépített terület 520 ezer hektárról, közel 600 ezer hektárra, azaz több mint 15%-kal, másfél budapestnyi területtel növekedett, miközben a népesség csaknem 300 ezer fővel csökkent. Ezzel az ökológiai lábnyom elmélet szerint 23 ezer magyar állampolgár jelenlegi fogyasztási szintjének fenntartásához szükséges területet vesztettünk el. (Adatok: http://www.geographic.hu/index.php?act=napi&id=9455 , HVG, 2009. szeptember 26. 59.old)

3. A TELEPÜLÉS, MINT RENDSZER

„A gazdaság, a társadalom, és a környezet közötti viszony úgy magyarázható helyesen, hogy a környezet forrása a gazdaságnak és eltartója a hozzá tartozó társadalomnak, mindhármukat pedig a természet rendszere foglalja egységbe, azaz ezek az alrendszerek a természet részei.” (Gyulay Iván: Fenntartható fejlődés, Intézet a fenntartható fejlődésért Alapítvány, Miskolc, 2000)
Fenntarthatóság pillérei
A települések a Föld, mint ökoszisztéma alrendszereit képező élőhelyek, melyek önmagukban is komplex, folyamatos változásban lévő társadalmi, gazdasági, környezeti, azon belül: ökológiai és műszaki alrendszerek sokaságából épülnek fel és amelyek együttesen, egymásra hatásukban határozzák meg, hogy adott település milyen mértékben veszi igénybe a Föld biológiai kapacitását. A településfejlesztő tevékenység akkor szolgálja a fenntartható település, mint jövőkép elérését, ha

  • az egyes alrendszerek fejlesztése a többi alrendszer fenntarthatóbbá válásához is hozzájárul. A fejlesztési alternatívák közül tehát azok támogathatók, melyek következtében mind a három (négy) alrendszer működése fenntarthatóbbá válik (integrált fejlesztés elve);
  • ha adott település úgy képes működni-fejlődni, hogy a többi település (ez alatt éppúgy értendők a szomszédos települések, mint a Föld összes települése) illetve alrendszereik fenntartható működésének-fejlődésének külső feltételei javulásához hozzájárul. A fejlesztési alternatívák közül tehát azok támogathatóak, melyek adott politikai közösség hatásköre által érintett földrajzi/igazgatási egység határain kívül is a fenntartható fejlődés szempontjából a lehető legtöbb pozitív hozadékkal bírnak (intragenerációs felelősség elve);
  • ha a település úgy képes működni-fejlődni, hogy jövőbeli fenntartható működésének-fejlődésének lehetőségét megőrzi, illetve megalapozza, bővíti. A fejlesztési alternatívák közül tehát azok támogathatók, melyek a jelenkori állapothoz képest a jövő generációi számára egy fenntarthatóbb feltételrendszert hagynak örökül (transzgenerációs felelősség elve).

Az integrált fejlesztés elve a 2007-ben keletkezett Lipcsei Charta nyomán vált az európai településfejlesztési politika nyomatékos követelményévé, míg az „intragenerációs felelősség” és „transzgenerációs felelősség” fogalmak Fleischer Tamás különböző tanulmányai révén váltak Magyarországon ismertté.


Az alrendszerek között átfedések miatt a döntések hatása mindig komplexen érvényesül (külső, más szóval externális hatások). A fenntarthatóbbá válás ezért feltételezi a különböző alrendszerekről való egyidejű, „integrált” gondolkodást, melynek megértéséhez álljon itt néhány példa:

  • Infrastruktúra: Az ún. infrastrukturális ellátottság a települések társadalmi fejlettségének egyik legáltalánosabban használt indikátora (jelzőszáma, mutatója). A jelenleg használt technológiai (műszaki) megoldások egy része ugyanakkor erőforrás-gazdálkodási (gazdasági és ökológiai) szempontból nyilvánvalóan megkérdőjelezhető. A konfliktus a rossz céltételezésből adódik. Az eredeti célt, hogy a keletkező szennyvíz ne okozzon közegészségügyi károkat (ivóvízbázis elszennyeződése) vagy ökológiai károkat (élővizek elszennyeződése), felváltotta a csatornahálózat és a regionális szennyvíztisztító kiépítésének célkitűzése. Hiába szolgálja az utóbbi cél az előbbiek teljesülését, ha közben a településről elvitt víz a talaj kiszáradását, vízhiányt, a mezőgazdaság ellehetetlenülését eredményezi, vagy a kiépült rendszer a helyi társadalom számára megfizethetetlen üzemelési költséget jelent. A megszokott rendszerek bizonyos esetekben a leghatékonyabb eszközök (sűrűn beépült városokban), máshol viszont más olyan megoldásokban érdemes gondolkodni, amely az adott helyen gazdaságosabb, ökológiai szempontból hatékonyabb (pl. a tisztított víz helyben marad és újra felhasználható, a technológia a lakosság egy részének jövedelemtermelő tevékenységet biztosít (társadalmilag fenntarthatóbb), stb.). Ugyanebből a szempontból érdemes vizsgálni az energiaellátó rendszereket, az építéstechnológiát vagy területek hasznosítását. A célok és az eszközök megfelelő definiálására épülő lehető legjobb döntéseket sajnos maguk a környezetvédelmi jogszabályok és hatósági mechanizmusok is gátolják, ezért a fenntarthatóbb működés mellett elkötelezett települések közös fellépésére van szükség a hatósági mechanizmusok megváltoztatása érdekében.
  • Nem kívánatos földhasználatok (Locally Unwanted Land Use, LULU): A zöldmezős vagy más módon környezetterhelő beruházások védelmében felhozott legjellemzőbb hivatkozás a munkahelyteremtés és az iparűzési adóbevétel szorító szükségessége. Miközben a gazdaságilag fejlettebb régiókban letelepedni szándékozó vállalkozások telephely-választási preferenciái között növekvő szerepet játszik a potenciális képzett munkaerő számára vonzó települési környezet, szabadidős kínálat, más befektetőknek éppen a kevésbé rigorózus környezetvédelmi előírások, a társadalom gyengébb környezeti értékorientáltsága, alacsony fokú érdekvédelmi szervezettsége jelent vonzerőt. Az utóbbiak megjelenése éppen az elmaradottabb, hátrányosabb helyzetű, kiszolgáltatottabb térségekben jellemző. A probléma rendkívül összetett, de kezelését jelentősen hátráltatja a határozott települési jövőkép és az azt szolgáló stratégiák hiánya, melyek tükrében az egyedi döntéseket mérlegre lehetne tenni. A hiányos, illetve félretájékoztatás, ami a támogatókat és ellenzőket egyaránt jellemzi, a határozott jövőkép hiányából eredő bizonytalanságot tudja „sikeresen” meglovagolni

A „LULU”-ról részletesebben: Nicholas Low, Brendan Gleeson: Környezeti gazságosság – a környezeti minőség elosztása in: Jávor Benedek, Scheiring Gábor (szerk): Oikosz és polisz, Zöld politikai filozófiai szöveggyűjtemény, L’Harmattan Kiadó, 2009. Bp. 408-449. old)


Ma az a paradox helyzet alakult ki, hogy a vidéki térségekben a védelmi célú földhasználat vált „nem kívánatossá”, „LULU-vá”. A (természet-, táj-, vízbázis-, árvíz-, örökség- stb) védelem ma a jövedelemtermelés korlátozását jelenti, az ilyen területek lakosságának elszegényedését nagymértékben felgyorsítja. A védelmi célú földhasználat ma a települések közötti munkamegosztás egy sajátos formája, melyben az egyik fél ellenszolgáltatás nélkül szolgáltat. Ahhoz, hogy a védelmet az érintett lakosság ne tekintse „LULU-nak” alapvető szemléletváltásnak kellene bekövetkeznie egyrészt a települések közötti munkamegosztásban (ökológiai szolgáltatás megfizetése!), másrészt a természet-, környezet-, örökségvédelem stb. működési mechanizmusaiban (pl. természetvédelem helyett a térségnek munkát adó természet- és tájfenntartásra épülő komplex tájgazdálkodás).
Az ökológiai szolgáltatásokról és azok lehetséges értékeléséről lásd részletesebben: Bo Gustafsson: A piaci mechanizmus szerepe és korlátai a környezetgazdálkodásban, in: Jávor Benedek, Scheiring Gábor (szerk): Oikosz és polisz, Zöld politikai filozófiai szöveggyűjtemény, L’Harmattan Kiadó, 2009. Bp. 408-449. old)

4. A FENNTARTHATÓSÁGOT GÁTLÓ MECHANIZMUSOK

4.1. Ágazati gondolkodás – kontra – területiség elvén alapuló integrált fejlesztés

A fenntarthatóbb településfejlesztés irányába történő elmozdulás egyik jelentős gátja az ágazati gondolkodás. Az ágazati szemlélet fő problémája, hogy nem segíti elő olyan döntések, meghozatalát, intézkedések végrehajtását, melyek minden, vagy legalább a lehető legtöbb alrendszer szempontjából pozitív hozadékkal bírnak.
Rió előtti időszakhoz képest előbbre lépést jelent, hogy ma a gazdasági és műszaki alrendszereket érintő döntésekkel összefüggésben egyre komolyabb hatásvizsgálatok készítését és más visszacsatolási technikák (társadalmi egyeztetések, szakmaközi egyeztetések) alkalmazását várják el a magasabb döntéshozási szintek (nálunk elsősorban az Európai Unióval való jogharmonizáció által generált jogszabályok) az ökológiai és társadalmi alrendszereket illetően.  E hatástanulmányok, érdekegyeztetések azonban, túl azon, hogy gyakran formálisak, ismeret hiányában vagy tudatosan nem minden szempontot mérlegelnek, többnyire a legkevesebb károkozással járó megoldások kiválasztását célozzák. Ha a fenntarthatóságban igazi előrelépést szeretnénk elérni, akkor a minimális, illetve „0” károkozás helyett (klasszikus környezetvédelmi gondolkodás) az integrált fejlődés, az intragenerációs felelősség és transzgenerációs felelősség elveinek érvényesítését leginkább előmozdító mechanizmusokra van szükség.

Az ágazati struktúrán történő felülemelkedés egyik pozitív példája a VIII. kerületi önkormányzat hivatali struktúrájának részleges átalakítása a komplex városrehabilitációs programok megvalósítása érdekében. Egy átmeneti megoldás született, mely az eredeti ágazati ügyosztályok mellett területi alapú munkacsoportokat is létrehozott. Az egyes városrehabilitációs akcióterületekhez rendelt munkacsoportok minden érintett ágazat szakembereit magukban foglalják, akik az adott terület fejlődéséért komplexen felelősek. A munka hatékonysága ilyen módon nagymértékben növelhető a szinergiák érvényesítésével (részletesebben lásd RÉV8). Az ún. mátrixszervezet rendszere a komplex területi gondolkodást érvényesíti, melyben az egyes alrendszerek fejlesztését integráltan lehet tervezni-megvalósítani. A rendszer akkor tud igazán jól működni, ha a területi alapú szervezeti egységeket az önkormányzati szervezeti-működési szabályzat ugyanolyan hatáskörökkel ruházza föl, mint az ágazatiakat. A mátrix (hálózat-)szervezet nem jelent többlet alkalmazotti igényt, hanem a meglévő ágazati hivatali egységek munkatársaiból áll össze úgy, hogy az egyes alkalmazottak (legalább) két szervezeti egységnek is tagjai, akik ilyen módon tudják az ágazati és a komplex területi érdekeket egyenrangúan érvényesíteni.

A területiség elve érvényesülését célozzák meg (elvileg) a vidéki térségek natúrpark kezdeményezései, ahol a természet- és tájvédelem, az agrárgazdálkodás és a turizmus egy komplex tájgazdálkodási rendszerbe szervezve tud hatékonyan működni (lásd a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Nagykörű példáját). Lásd: www.nagykoru.hu


Komplex, a területiség elvén alapuló eszköznek tekinthető az agglomerációs zöldgyűrű. A zöldgyűrű, miközben a biológiai sokféleség megőrzésével, az ott lévő erdők széndioxid-elnyelő képességével létfontosságú ökológiai szolgáltatást nyújt, alapvető városellátó funkciót tölt be: élelmiszertermelés, ivóvíznyerés, szennyvíz- és hulladékkezelés, megújuló energiaforrások termelése. Mindezen túl rekreációs, egészségmegőrzési és más jóléti szolgáltatások nyújtásában is fontos szerepet játszik.
A városellátó övezetekkel és általában a városok fenntarthatóságával kapcsolatban a World Watch Institute évente megjelenő, A Világ Helyzete c. kötetei közül a 2007. évi  tematikus  száma rendszerbeszervezett információkat tartalmaz. A szövegbeli hivatkozásokat is érdemes követni, mivel a kötet végén adott témához számos érdekes jól használható honlap címe található.

4.2 A helyi döntések továbbgyűrűző hatása

A települések közötti munkamegosztás óhatatlanul maga után vonja, hogy, az emberi lét színtere ténylegesen vagy legalábbis hatásterületét tekintve bővült, egyre táguló térségi szintre tevődött át. Ebből értelemszerűen következnie kellene, hogy a településeket érintő döntéseknek igen nagy részben térségi szinten kellene megszületniük. Ma Magyarországon azonban az egyes települési önkormányzatok döntéseit lényegében „csak” az állam korlátozhatja (az viszont erősen és több oldalról korlátozza is). Mivel a rendszerváltás után a térségi hatásköröket is a települések (Budapesten a kerületek) vették át, a települések egész sor olyan döntést hoznak meg, melyek igen nagy részben a döntésből kizárt egyéneket, közösségeket (is) érintenek.


Egy jellemző példa: Újpest önkormányzata a kilencvenes években úgy döntött, hogy a kiskereskedők védelme érdekében nem enged be hipermarketeket a területére.  Ám a szomszédos Dunakeszi és a XIII. kerület más szempontoknak adtak prioritást: a hipermarket munkahelyet teremt, kínálatot bővít, adóbevételt jelent, ami az önkormányzatokat terhelő egyre több feladat miatt létfontosságú. Mivel ezek a hipermarketek az újpestiek számára kiválóan elérhetők, a kerület határához közel vannak, a kerület egyébként jó szándékú intézkedése hatástalannak bizonyult, a helyi kiskereskedelem ugyanolyan egyenlőtlen versenyre kényszerült, mint máshol.
A sikertelenség oka többoldalú:

  1. az újpesti helyi lakosság nem volt partnere a döntéshozóknak, a pénztárcájuk szerint döntöttek. A fogyasztókat csak akkor rázta meg a sarki fűszeres versenyhátránya, amikor az lehúzta rolót és ezzel a környezetűk, társadalmi kapcsolatrendszerük szegényebbé vált;
  2. az újpesti önkormányzat nem volt tisztában a szomszédok szándékaival, vagy nem tudta (vagy meg sem próbálta) őket meggyőzni, hogy hasonló prioritások mentén döntsenek, így végül gyakorlatilag csak a negatív hatásokat „élvezheti”, hiszen adóbevétel nincs, viszont a helyi kiskereskedelem összeroppanásából adódó környezeti leértékelődés van.

A fenti példa rámutat, hogy a fenntartható települések létrejöttéhez a döntéshozók környezeti tudatossága, szociális felelősségérzete szükséges, de nem elegendő feltétel. Legalább annyira fontos a lakosság aktív (tehát nem csak elvi szintű) támogatása és a politikai közösségek döntéseinek térségi szintű összehangolása.


A települési önkormányzatok túlzott hatáskörének konfliktusai legerőteljesebben az agglomerációkban érvényesülnek: a sok kis politikai közösség úgy hozza meg külön-külön döntéseit, hogy behunyja a szemét azon tény felett, hogy döntéseinek következményei földrajzi-igazgatási határán jóval túlnyúlnak. Az agglomerációban ez szinte minden döntésre vonatkozik. Közhelyszámba megy, hogy egy agglomerációs település növekedésével keletkező többlet közlekedési igény a település és az anyaváros között elsősorban a közbeeső településeket és a központi települést terheli. A témáról bővebben: http://www.foek.hu/nyomtatottkiadv/index.html#bp_ep
Egyes országokban az agglomerációk önálló közjogi státusszal bírnak, mely döntéseivel korlátozhatja egyes településeknek a másik számára káros törekvéseit.
Látnunk kell ugyanakkor azt is, hogy egy politikai közösség döntéseinek hatását tekintve ma Magyarország, Európa, sőt a Föld lassan egy nagy agglomerációvá válik. A települések egyre kevesebb olyan döntést tudnak meghozni, melynek ne lennének tovagyűrűző hatásai a szomszédos települések tekintetében, de sok esetben globális értelemben is (széndioxid-kibocsátás, biológiai sokféleség, jövedelemtermelő képesség).

5. TELEPÜLÉSHÁLÓZAT, TELEPÜLÉSEK KÖZÖTTI MUNKAMEGOSZTÁS, VÁROS-VIDÉK VISZONY

Simon Kuznets Nobel díjas amerikai közgazdász Kuznets-görbe elmélete szerint „ a helyi környezeti problémák, amelyek közvetlen veszélyt jelentenek (pl. a csatornázás hiánya), a gazdagodással együtt általában javulnak, míg a globális problémák (pl. a szén-dioxid kibocsátás) romlanak és lassan aláássák az élet alapjául szolgáló világméretű rendszereket, például az éghajlatot. És ahogyan egy város iparosodik, a városnak és környékének, a régiónak a környezeti problémái a környezetszennyezés fokozódásával először romlanak, majd javulnak, ahogyan a gépesített ellenőrzést és szabályozást fedezni tudják. Ez a szabályozás egyes esetekben a gazdasági változásokkal együtt máshová tereli a szennyező tevékenységet.” (Világ Helyzete 2007, World Watch Institute 35. old)

A klasszikus város-vidék kapcsolat eredeti célját tekintve a kölcsönösségen alapuló munkamegosztásra épül. E kapcsolatnak a történelem folyamán sok formája alakult ki. Az ókori görög polisz (városállam), illetve a XIX. sz-i alföldi mezőváros azért vonzó modellek, mivel ezek azok a formák, melyekben a vidéki ember és a városi ember között társadalmi státusz, jogi helyzet tekintetében nem volt különbség (sőt bizonyos időszakokban személyükben is azonosak voltak), a város-vidék kapcsolat egyenrangú felek közötti együttműködést jelentett.  

Az ókori görög városállamok működése az ún. polisz-gazdaságon alapult. A polisz-gazdaság, Polányi Károly szerint, Athén esetében, három szálból szövődött: a majorsági típusú háztartásokon (oikosz) belüli újraelosztásból; az állam szintjén megvalósuló újraelosztásból; és piaci elemekből. A mai viszonyokhoz képest azonban jelentős különbség, hogy a piacok, az agorák, „teljes egészében poliszon belüli intézmények voltak, körülhatárolták őket a város fizikai és politikai keretei” (Polányi Károly: Kereskedelem, piacok és pénz az ókori Görögországban. Gondolat, Bp., 1984. 147-148. oldal). A külkereskedelmet a városállam közösen szervezte, és a népességnövekedés kényszerítette ki. A külkereskedelem célja a görög városállam virágkorában nem a meggazdagodás, hanem a polgárok szükségleteinek kielégítése (a városállam felelős volt a polgáraiért). Ennek megfelelően a külkereskedelem nem a gazdaság lényege, hanem szükséges kiegészítője, így lényegét tekintve a polisz-gazdaság ún. autark, azaz zárt gazdaság volt.  A poliszban a városon kívül élők is teljes jogú polgárok voltak, a döntésekben ugyanúgy részt vettek, mint a városon kívül élők*. A görög városállamnak ez a formája ugyanakkor viszonylag rövid ideig volt életképes. A 300 ezer lakosúra növekedett Athénban vélhetően a közvetlen demokrácia és az újraelosztási rendszer e hármasságának egyensúlya már valószínűleg nem volt fenntartható.
* Nem szabad azért idealizálnunk: a görög polisznak is megvoltak az alávetettjei: az idegen származásúak és a rabszolgák, akik a népesség több mint 40 %-át alkották. Közügyek gyakorlására csak a 20 évnél idősebb, polgárjoggal rendelkező férfiak voltak jogosultak.


A vasút, azaz a nagytömegű, nagytávolságú áruszállítás elterjedéséig a város majd minden tekintetben ki volt szolgáltatva közvetlen vidéki térségének. Ilyen módon biztosította egyúttal a vidéki emberek megélhetését és azt a jövedelmet, mellyel a város kínálta javakhoz a vidéki ember hozzájuthatott. A fa, szén, búza, építőanyag nagy távolságra történő szállításával viszont lehetővé vált, hogy a város élete ne függjön többé közvetlen térségétől. Ez két irányban hatott: egyrészt a városok korlátlan terjeszkedését tette lehetővé, másrészt vidék fokozatos térvesztéséhez vezetett.

5.1 A városok határtalan növekedése és a növekedés megtorpanása

A közvetlen környék eltartóképességétől való függetlenedés jelentős népességkoncentrációt tett lehetővé a városokban.  Az ipari forradalom idején kiépülő infrastrukturális és termelési-értékesítési-fogyasztási nagyrendszerek, közlekedési és vezetékhálózatok, tömegtermelő és árusító központok kiépülése a városok növekedési lehetőségét praktikusan korlátlanná tette.

A féket először a jólét növekedése és a koncentrációval járó életminőség romlás együttes hatása húzta be, mivel a jólét a társadalom egyes rétegei számára lehetővé tette megromlott életminőség előli elmenekülést.  Mivel a környező települések által korábban nyújtott szolgáltatásokra egyre kisebb arányban volt szükség, a város környéki falvak lakossága számára a városokból kimenekülők a túlélést jelentették azzal, hogy mezőgazdasági területként elértéktelenedett földjeiket építési telekként értékesíthették.  E folyamat az újabb gátak megjelenéséig töretlenül erősödött. A nagyvárosi terjeszkedéssel együtt járó ingázás növekvő idő- és pénzigénye azonban mára odáig nőtt, hogy az ebből fakadó hátrányokat egyre kevésbé képes kompenzálni a szuburbia nyújtotta kedvezőbb életminőség. Másrészt, a globális vészjelzések hatására megerősödött az össztársadalmi igény az ökológiai szolgáltatásokra (széndioxid megkötése, biológiai sokféleség, ivóvízbázis megőrzése, természetközeli rekreáció stb), ami a védelmi célú (területhasználat-változtatási) korlátozások térnyeréséhez vezetett (sajnos sok helyen már későn). Harmadik tényezőként megváltoztak a szabadidő eltöltési szokások, ami főleg a fiatalabb generációt inkább a funkciógazdag belvárosokhoz köti.

A fenti tényezők a szuburbanizációt valamelyest mérsékelték, de nem állították meg. A terjeszkedés radikális megfékezéséhez a valódi költségeknek a jogszabályi, pénzügyi rendszerekben történő elismerésére lenne szükség, ami ismét az elkötelezett települések közös fellépését igényelné. Erről részletesebben a Levegő munkacsoport A városi terjeszkedés költségei c. tanulmányában lehet olvasni: http://levego.hu/konyvtar/olvaso/varositerjeszkedes.pdf). A városi terjeszkedés alternatíváját kínálja: http://www.livableplaces.org/resources/vlibrary/transitvillages.html/

5.2 A vidék térvesztése és újjáéledésének lehetőségei

A nagyrendszerek kiépülése a vidék városellátó funkciójának leépüléséhez vezetett. A vidéki települések vagy be tudtak kapcsolódni az egyre nagyobb térségre kiterjedő árukereskedelembe, vagy, elvesztve mezőgazdasági, nyersanyagellátó funkciójukat lakófaluvá, üdülőfaluvá, egyes esetekben homogén bányász vagy ipari falvakká váltak. Az utóbbi a rendszerváltás után totális krízishelyzetet eredményezett, különösen a borsodi térségben.  A mezőgazdaság fokozódó gépesítése és ezzel munkaerőigényének csökkenése a falvak népességeltartó képességét tovább csökkentette.

Az államok gazdagodásával és a jólét növekedésével ugyanakkor természetes igénnyé vált, hogy a vidék népessége is hozzájusson azokhoz a javakhoz, melyekhez a városok népessége. Erre a természetes igényre az ipari társadalom válasza a nagyrendszerek továbbépítése volt a vidéki térségekbe. A folyamat ma is tart annak ellenére, hogy ma már mind határozottabb a felismerés, hogy a vidéki térségekben, sok esetben, nem csupán az egy főre jutó fajlagos kiépítési és üzemeltetési költségük jóval magasabb, mint a városokban, de ökológiai szempontból, és a települések népességmegtartó képessége szempontjából is sok esetben károsak. E települések nagymértékben kiszolgáltatottá váltak e nagyrendszereknek. (Nagyrendszer alatt nem csupán a közműrendszerek értendők, hiszen még az alapvető élelmiszerek egy részét is a városi hipermarketben szerzi be a lakosság, vagy legalábbis az a kiskereskedő, aki a községbeli kisboltot működteti).

Mindezekből következően a vidéki térségek nagy része a települések közötti munkamegosztásban társadalmi szempontból ma fenntarthatatlan szerepet játszik, aminek az elnéptelenedés, illetve a szegénygettók kialakulása egyértelmű indikátora.

Ma Magyarországon az ország területének 70%-át vidéki települések teszik ki (számítási mód: vidéknek tekintettük az összes községet, nagyközséget, kivéve az 5000 főnél népesebbeket és a Budapesti agglomeráció összes községét, nagyközségét. A vidéki térség részének tekintettük ugyanakkor az 5000 főnél kisebb népességű városokat).

A települések közötti munkamegosztás nagy vesztesei ma Magyarországon a nagyobb központoktól (közép- és nagyvárosoktól) távolabb fekvő vidéki térségek, különösen az aprófalvas térségek. Ezen települések számára a fennmaradás alternatív lehetőségei nem álltak fenn, továbbra is a hagyományos vidéki funkciókból kellene fenntartani magukat.
Az aprófalvak, melyek külterületei jórészt természetvédelmi területek, az általuk nyújtott, a globális fenntarthatóság szempontjából, kiemelkedő jelentőségű ökológiai szolgáltatásért (kiemelten a biológiai sokféleség megőrzése), csakúgy, mint a vízbázisvédelmi területek települései, gyakorlatilag semmiféle ellenszolgáltatást nem kapnak, vagyis e regionális, globális léptékű munkamegosztásban nem egyenlő félként vesznek részt. E szolgáltatás nyújtását felsőbb jogszabályok rájuk kényszerítik, korlátozzák azokat a mezőgazdasági tevékenységeket és erdőhasználati módokat, mellyel korábban legalább önfenntartásukat biztosítani tudták, ugyanakkor a tájfenntartó tevékenységbe való bekapcsolódás, az extenzív gazdálkodás lehetőségeivel már nincsenek tisztában vagy ez a lehetőség a természetvédelem ágazati szemléletéből következően praktikusan nem is létezik.

2009. január 1-én Magyarországon az 500 fő alatti települések száma 1074, vagyis az összes település harmada. Ezeken a településeken mindössze a lakosság 2,8 %-a él, ám az ország területének 13,6%-án! Szemben a 100 ezer főnél népesebb városokkal (összesen 9 ilyen van), ahol az ország lakosságának 28,5 %-a az ország területének mindössze 2,8 %-án él.
A vidéki térségekben lévő területek (és az ezekben rejlő természeti erőforrások) nagy aránya óriási ökológiai (és gazdasági) potenciál, melyet jelenleg nagyon rosszul hasznosítunk, jelentős részben a rossz támogatási, pénzügyi-jogszabályi környezetnek, részben a környezeti tudatosság alacsony szintjének köszönhetően.


Ma az aprófalvak létét nem elsősorban az iskola és a posta bezárása fenyegeti (az intézmények megszűnése inkább okozat, mint ok), hanem az, hogy a települések közötti munkamegosztásban egyenlőtlen félként vesznek részt, és – jórészt ennek következtében – elvesztették korábbi képességüket a természettel való együttélésen alapuló önfenntartásra is. Ha megnézzük az ígéretes, elsősorban alulról kezdeményezett projekteket, melyek egy-egy kistelepülés, vagy településcsoport életben maradását szolgálják, mind e két tényező egyikére, másikára, vagy e kettőre együtt koncentrálnak. (http://www.okofalu.info/http://epiteszforum.hu/node/12770)

A nagyrendszerekkel szemben kínálnak alternatívát a helyi-(kis)térségi energia-, élelmiszerellátó rendszerek. Ezek a szállítási veszteség, a szállítás környezetromboló hatásainak kiküszöbölése mellett a tájfenntartás és a vidéki népesség megélhetésének is alapvető eszközei lehetnének (Lásd a Független ökológiai központ Autonóm kistérség c. tanulmányát, projektjavaslatait.) Ígéretes példa a térségi együttműködésre építeni próbáló Bükk-Mak Leader kezdeményezés. (www.foek.hu/programok/autkjav.pdf; http://www.bukkmakleader.hu/)

A fenntartható erőforrás-gazdálkodás lehetőségét a közösséghez tartozás élményével egyesíti az „ökofalu”. A modell egyes esetekben az aprófalvak megmentését, az ott élők minimális életfeltételeinek, a létminimumhoz szükséges jövedelemtermelés biztosítását szolgálják a fenntarthatóság alapelvére építve (Gömörszőlős, Uszka, Bódvalenke). Más esetekben a fenntartható életmódminták, olykor (régi-új) technológiák kipróbálására alkalmas társadalmi kísérletek lehetőségét kínálja (Visnyeszéplak, Somogyvámos, Galgahévíz, Márahalom). A nemzetközi példák azt mutatják, hogy a szegény (korábbi elnevezésük szerint fejlődő) országokban jellemzően a szegénység elleni küzdelmet szolgálják, míg a gazdaságilag fejlett országok kezdeményezései inkább egy ideális életforma, modellkísérlet lehetőségét kínálják. Nálunk az ország sajátos („felzárkózó”) helyzetéből adódóan egyik irányzat sem vált uralkodóvá. A kis lépték, a viszonylagos elszigeteltség, valamint a lakosság feltétlen elkötelezettsége jó lehetőséget biztosít a fenntartható alternatívák lehetőségeinek és buktatóainak megtapasztalására. (http://www.gen-europe.org/about_us/hungarian/index.html)

6. VÁROSOK A FENNTARTHATÓBB JÖVŐÉRT

A fenntartható fejlődés igen gazdag (szak)irodalma elsődlegesen a várost teszi felelőssé a környezet és a társadalom állapotáért. Egyrészt a városok területre vetített nagyobb input-output igénye miatt, másrészt amiatt, hogy egy-egy intézkedés a nagyobb koncentráció következtében fajlagosan nagyobb népességre fejti ki hatását, a fenntarthatóságot növelő beavatkozások kétségtelenül jóval nagyobb haszonnal kecsegtetnek a városok területén.
Az esetenként létfontosságú (máskor inkább komfortjavító, a városok versenyképességét növelő) intézkedések gyakran technológiai megközelítésűek, melyek a fosszilis energiaforrásoktól való függőség csökkentésére, ritkábban az egyre drágábbá váló édesvízkészlet takarékosabb használatára és a városüzemeltetés költségeinek csökkentésére (hatékonyabb terület- és infrastruktúrahasználatra) illetve vonzóbb városi környezet kialakítására koncentrálnak.    

Nyugat-Európában és a tengeren túl számos nagyváros tett hathatós, radikális lépéseket az energiagazdálkodás, a közlekedés és a földhasználat területén. Ezek egyrészt a megújuló energiaforrások használatát előíró radikális építésszabályozásban (Barcelona, London, Melbeurne), másrészt a közösségi közlekedésre épülő és ezzel az energiafüggőséget csökkentő és a szegények mobilitását növelő közlekedéspolitikai intézkedésekben (Bogota, Sao Paolo, Curitibia), harmadrészt komplex fenntartható erőforrás-gazdálkodásra épülő pilot-projektek megvalósításában érvényesül (Stockholm, Hammarby Sjöstad negyede; Malmö Västra Hammen nyugati kikötő menti városrész; kínai Tungtan újváros).  
Hollandiában és Németországban a kilencvenes évek óta kísérleteznek a területhasználat szabályozó és ösztönző rendszerek segítségével történő racionalizálásával, melynek alapjául az Európai Bizottság által 1990-ben közreadott „A városi környezet zöld könyve” című dokumentum szolgált, mely a kompakt város elvét, mint követendő stratégiát, először rögzítette politika dokumentumban. A racionalizálás olyan stratégiákat foglalt magában, mint a városközponti vasútállomások és térségük komplex közösségi közlekedési csomóponttá és munkaerőpiaci-kereskedelmi központtá fejlesztése, a szuburbiákban a meglévő kötöttpályás rendszerekre szervezett települési alközpontok kialakítása, ezektől távol eső területeken új beépítésre szánt területek kijelölésének korlátozása, települések összenövését akadályozó zöldfolyosó-rekreációs hálózat kialakítása.
A hagyományos városrehabilitáció mellett elindult a II. világháború után épült lakótelepek besűrítése, differenciálása-tagolása-átstrukturálása és funkcionális gazdagítása (munkahelyek, szabadidős szolgáltatások, differenciált lakástípusok). A vidéki települések lakásépítését éves szinten korlátozták.  A stratégiák meghatározó része a városokban felszabadult hatalmas barnamezős területek (vasúti területek, kikötők, katonai területek, ipari területek) korábbinál intenzívebb városi célú hasznosítása, városi szövetbe integrálása. Ezek nagy, összefüggő területek gyakran kísérleti projektek számára nyújtanak kedvező lehetőséget, aminek többek között feltétele, hogy egységesen köztulajdonban legyenek, vagy kerüljenek.


A fenntarthatóbb városokért tett lépésekről a világhálón rengeteg a hozzáférhető információ. Ezek között válogatva az alábbiakat ajánljuk (a teljesség igényét még csak meg sem közelítve!)

Áttekintő, összefoglaló jellegű információk:

  • Diana Ürge-Vorsatz és Aleg Cherp: A siker kulcsai. Projektek a fenntartható fejlődés előmozdítására európa városaiban c. tanulmányában. A tanulmány számos honlapra is hivatkozik, ahol jó példák találhatók (ezek egy részének neve megváltozott, de a téma alapján, keresővel elérhetők a kívánt információk): http://web.ceu.hu/envsci/aleg/research/urbansust_hung.pdf

Európai Unió, OECD:

Eredmények, esettanulmányok:

Kutatások:

Szervezetek, melyekhez csatlakozni lehet:

Helyi civil kezdeményezések, melyekhez szintén csatlakozni lehet:


Az európai eredmények esetében látnunk kell, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklése (egyes civil kezdeményezések, illetve a kifejezetten a lakhatásra irányuló kezdeményezések kivételével, mint amilyenek a HABITAT projektjei) a fenntarthatósági stratégiákban nem, vagy ritkán játszik szerepet.  Szemben pl. egyes dél-amerikai kezdeményezésekkel, ahol a környezet és fejlődés Rió szellemiségének megfelelően integráltan jelenik meg, a társadalmi problémák rendezését Európa nyugati, északnyugati felén a szociális lakásépítés illetve szociális rehabilitáció keretében kezelik már évtizedek óta, jelentős sikerekkel. A társadalmi feszültségek nagyságrendje, kiterjedtsége és megoldatlansága miatt azonban nálunk elengedhetetlen olyan stratégiákat preferálni, melyek a fenntarthatóság környezeti és társadalmi aspektusait integráltan képesek kezelni.

Az európai fenntartható városi stratégiákban nyitva marad a város és vidék közötti növekvő társadalmi-gazdasági különbségek problematikája, a vidéki térségek kiszolgáltatottsága a termelést mesterségesen életben tartó, ám európai szinten egyenlőtlen, globális szinten pedig kifejezetten igazságtalan szubvencióknak. Pedig a vidéki települések területhasználata, a vidék jövedelemtermelő, népességmegtartó képessége elválaszthatatlan a városok jövőjétől. Ha a földnek, mint természeti erőforrásnak nincs a társadalom számára értéke, akkor az, mint terület fog felértékelődni, maga a vidék fogja az urbanizációs terjeszkedés számára a területeket felkínálni és így maga a vidék járul hozzá a fenntarthatatlan állapot kialakulásához, a fenntarthatatlan fejlődési folyamatok továbbgyűrűzéséhez. A jelenlegi pénzügyi és jogi környezet ehhez sajnos erőteljesen asszisztál.

Erről részletesebben: Tiltandó támogatások – környezetvédelmi szempontból káros támogatások a magyar gazdaságban (szerk. Kiss Károly, L’Harmattan Kiadó, 2006. A könyv elméleti fejezetei és a területhasználattal, infrastruktúrafejlesztéssel, valamint az építésüggyel foglalkozó fejezeteinek tanulmányozása egyaránt ajánlott a támogatásokkal, adórendszerekkel kapcsolatos problémák megértése érdekében.

A fentiekből következően a városok fenntarthatóságát javító intézkedések megválasztása során azt is szükséges megfelelő indikátorokkal mérlegre tenni, hogy a város hogyan járul hozzá vidéki térsége társadalmi, gazdasági, ökológiai fenntarthatóságához (pl. városi piacon eladható termékekből származó jövedelem a város térségében lévő településeken, térségben megtermelt biomassza energetikai célú hasznosítása, térség rekreációs szolgáltatásainak igénybevételéből származó vidéki jövedelem, a települések haszna a területükön lévő vízbázisból kinyert víz értékesítéséből stb). Ez annál is inkább lehetséges, mivel a magyarországi urbanizáció sajátos útja miatt a városok nagy része –szerkezete, funkciógazdagsága (pontosabban -szegénysége) tekintetében – sokkal közelebb áll a vidékhez, mint azokhoz az európai nagyvárosokhoz, melyek intézkedéseit ma adaptálni igyekszünk.

7. URBANIZÁCIÓ ÉS A SŰRŰSÉG – SAJÁTOS HAZAI KIHÍVÁSOK

7.1 A magyar városhálózat

Mit is jelent ez a sajátos urbanizációs mintázat? Magyarországon 2008. január 1-én összesen 298 város volt, ahol 6,8 millió fő élt, vagyis az ország lakosságának több mint kétharmada.  Ez igen nagy szám, így első ránézésre Magyarország urbanizáltsága közelíti, lassan elérheti az európai szintet. Az alábbi táblázat azonban ennek viszonylagosságát mutatja.

Forrás: KSH, Helységnévkönyv, 2008, www.ksh.hu (e tanulmány lezárásakor már a 2009. évi helységnévkönyv érhető el)

VÁROSOK NÉPESSÉGI KATEGÓRIÁI

VÁROSOK SZÁMA

ADOTT NÉPESSÉGKATEGÓRIÁBA TARTOZÓ VÁROSOK NÉPESSÉGE

ORSZÁG NÉPESSÉGÉNEK %-A

ORSZÁG TERÜLETÉNEK ARÁNYÁBAN

5 ezer főnél kisebb népességű városok

62

224 ezer fő

2,1 %

2,8 %

5 ezer főnél nagyobb 10 ezer főnél kisebb városok

96

689 ezer fő

6,4 %

8,3  %

10 ezer főnél kisebb városok összesen

158

914 ezer fő

8,5 %

11,1  %

10 és 20 ezer fő közötti népességű városok

79

1.118 ezer fő

10,5 %

7,7 %

20 és 50 ezer fő közötti népességű városok

41

1.203 ezer fő

11,2 %

6,3 %

50 és 100 ezer fő közötti népességű városok

11

709 ezer fő

6,6 %

1,4 %

100 ezer főnél népesebb városok

9

2.860 ezer fő

28,5%

2,8 %

Összes város (2008. január 1-én)

298

6.803 millió fő

67,7 %

29,4%

Budapesti agglomeráció

79 város és község

2.504 millió fő

25,5 %

2,8 %

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Amint a fenti táblázat mutatja, a városok 80%-a 20 ezer főt el nem érő kisváros. (2008 és 2009 nyarán újabb – jórészt 5000 főt el nem érő – népességű községek lettek városok, így a kisvárosok aránya tovább nőtt). E városok összetétele igen változatos, hiszen van köztük valós központi funkciókat betöltő vidéki szervezőközpont, ám egy kisebb részük olyan, főleg agglomerációs település, ami inkább mérete, mint valós központi szerepe következtében folyamadott a városi rang elnyeréséért. Legalább e két típust mindenképpen szükséges megkülönböztetni, amikor a fenntarthatóság kritériumait próbáljuk meghatározni.

A Budapesti agglomeráció városait (és néhány üdülő- vagy iparvárost) kivéve e városok többségét elsődlegesen a vidékük élteti, fenntarthatósági stratégiáikat alapvetően a város-vidék kapcsolatra lenne indokolt építeni (megújuló energiahordozókra épülő kistérségi energiagazdálkodás, vízgazdálkodás, élelmiszerellátás, közszolgáltatások, napi iparcikkek, stb). A folyamatot azonban hátráltatja, hogy, bár az állam a közszolgáltatások tekintetében a (kis)térségi együttműködést ösztönzi, gazdasági vonatkozásban mind a mai napig az együttműködés helyett a verseny dominál, amiből a térség egésze végső soron vesztesként kerül ki. Üdítő kivételnek számít a mórahalmi Mórakert Szövetkezet, mely a térségi gazdasági együttműködés pozitív hatásait egyértelműen bizonyította (bár célja elsősorban nem a térség ellátása, hanem a külső piacon való versenyképesség). http://www.morakert.hu/ (jelenleg a honlap átalakítás alatt, de hamarosan hozzáférhető lesz).

A Budapesti agglomerációban más okból tarthatatlan a jelenlegi, településenkénti tervezés-fejlesztés. A jelenlegi területrendezési terv felülvizsgálatra szorul, a sokat ismételt, ám a tervekben rendre háttérbe szoruló térségi célokat a mainál jóval radikálisabban szükséges érvényesíteni. Közöttük kiemelt prioritás a zöldgyűrű még menthető mozaikjai illetve a zöldfolyosók megőrzése, aktiválása. A cél megvalósítása azonban csak akkor lehet reális, ha a létrehozás és üzemeltetés költségei megoszlanak az előnyöket élvező települések között, illetve a települések és a piaci szereplők között (ökológiai szolgáltatások ellentételezése!).  A zöldgyűrű megvalósíthatóságának alapvető feltétele, hogy az ne tiltásokra, korlátozásokra, hanem lehetőségek felkínálására komplex tájgazdálkodás ösztönzésére, támogatására épüljön, így segítve a megújuló energiatermelő területek, sport- és rekreációs területek, városellátó zöldség- és gyümölcstermő területek, jóléti erdők, jóléti víztározók stb. létrejöttét, ivóvízbázisok megőrzését.

Szükséges lenne megállapodásra jutni, hogy újabb beépítésre szánt területeket már csak kiépült hálózati csomópontoknál, elsődlegesen a kötöttpályás hálózatok csomópontjaiban lehessen kijelölni, az utóbbi esetben jelentős intenzitást megengedve (bónuszként). Viszont a már kijelölt, ezen elvnek meg nem felelő beépítésre kijelölt területeken a beépíthetőséget újra kell gondolni (és valamilyen közösen elhatározott elv szerint radikálisan csökkenteni).  
Új szolgáltató, munkaerőpiaci, logisztikai központok helyett a meglévők korszerűsítését, továbbfejlesztését indokolt ösztönözni, és elérhetőségüket a horizontális kapcsolatrendszerekkel javítani, ezzel a fővárost tehermentesíteni és az utazási igényeket csökkenteni. Meg kell azonban jegyezni, hogy ennek csakis akkor van értelme, ha a meglévő, korszerűsítendő logisztikai, munkaerőpiaci központ elérhetősége érdekében kiépítendő új hálózati elemek komplex társadalmi célokat tudnak szolgálni és nem kizárólag a meglévő, a mai igények szempontjából esetleg rosszul pozícionált logisztikai bázishely eredeti funkciójának megtartását próbáljuk, esetleg ésszerűtlenül erőltetni. Ilyen ellentmondások gyakran egy korábbi rossz döntés eredményeként alakulnak ki, nevezetesen, ha új közlekedéshálózati nyomvonalak kijelölésekor, a közlekedésfejlesztési prioritások meghatározásakor a kialakult területhasználati és településhálózati adottságokat nem megfelelően vették figyelembe, a közlekedésfejlesztési tervek a meglévő hálózatokban rejlő lehetőségekkel nem számoltak.  Ez a probléma a volt katonai bázishelyek (laktanyák, repülőterek, lőterek) újrahasznosításával összefüggésben rendszeresen előtérbe kerül. Ha a társadalom az ökológiai szolgáltatásokért értékarányosan fizetne, valószínűleg számos ilyen terület esetében a már teljesen amortizálódott műszaki infrastruktúra eltakarítása és az erdősítés lenne a legésszerűbb hasznosítás.   

Ezen és hasonló típusú, alapvetően földhasználati eszközökre épülő stratégiák nélkül az agglomeráció egyre kezelhetetlenebb, néhány központ kivételével fokozatosan romló életminőségű konglomerátummá válhat. Az említett földhasználati szabályozások többlet közösségi forrásokat nem igényelnek, viszont radikális szemléletváltást, pénzügyi és jogszabályi reformokat, a térségi érdekek megfelelő szintű képviseletét biztosító döntési mechanizmusokat és határozott fenntarthatóságon alapuló jövőképet igen.

7.2 A kompakt város elv érvényesíthetőségének korlátai Magyarországon

A szakirodalom, éppen a terjeszkedés társadalmi-környezeti költségeire hivatkozva, a fenntartható város egyik ismérvének a kompakt jelleget tartja. A legtöbb vizsgálat a közösségi közlekedés és általában a közműrendszerek hatékonysága és a városi sűrűség közötti összefüggésre alapozva száll síkra a kompakt város elv mellett.

Egy tanulmány szerint városi területeken a költséghatékony közösségi közlekedés megszervezéséhez hektáronként legalább 35, (km2-ként 3500) lakosra vagy 50 munkahelyre, a kerékpáros infrastruktúra kiépítése is hektáronként 35 fő felett kezd hatékonnyá válni. Forrás: A Világ helyzete, 2007. 113. oldal). Ezekkel a számokkal azonban nagyon óvatosan kell bánni, mert a költséghatékonyság igen sok összetevős probléma. Sok más egyéb mellett számításba kell venni a használó lakosság fizetőképességét – pl. a tiszalöki révátkelőért kb. ötöd annyit kell fizetni, mint egy átkelésért a Budapesti agglomerációban –  vagy  a topográfiai viszonyokat – lásd pl. Lisszabon esetét, ahol a terepviszonyok miatt a kiépítés és a működtetés is jelentős többletköltséggel jár).

Másik érv a kompakt város mellett a biológiailag aktív területek összefüggő hálózatának megőrzése. A terjeszkedő városok és városi agglomerációk a zöldfelületeket szétszabdalják, mozaikossá teszik, ami a biodiverzitás megőrzését akadályozza, de a rekreációs területek használhatósága szempontjából is hátrányos: a zöldfolyosókon át megközelíthető rekreációs területeket a lakosság szívesebben keresi fel kerékpárral, evezve, gyalogosan, vagyis környezettudatosan és saját egészségét is aktívan őrizve. Az összefüggő biológiailag aktív felületek a kompakt városokban szigetszerűen, koncentráltan jelentkező környezeti hatásokat könnyebben tudják kompenzálni, semlegesíteni.

A kompakt városok mellett szól a szolgáltatások, és munkahelyek sokféleségének jelenléte/lehetősége, ami a várost élhetőbbé teszi, a közlekedési igényeket viszont csökkenti. Ezen érv viszont sokszor nem állja meg a helyét, mert sok szolgáltatást a lakosság inkább távolabb vesz igénybe, máshol számára kedvezőbb munkahelyet talál, így a városon (agglomeráción) belül naponta kétszer nagymértékű „lakosságcsere” zajlik a városrészek között. A kompaktság, mint a lenti példák mutatni fogják, nem jelent még önmagában sem változatosságot, sem pedig fenntarthatóságot.

A kompakt várost ellenzők ugyanakkor az elidegenedésre, a közbiztonsági problémákra és a környezetszennyező, az életminőséget rontó környezeti tényezők nagy koncentrációjára hivatkoznak.

Azt, hogy egy város mikor kompakt, mi az a sűrűség, amely mellett az említett előnyök már jelentkeznek, ám a hátrányok még kezelhető mértékűek maradnak, nagyon nehéz számszerűsíteni. Az alábbi táblázat mutatja, hogy a sokak által ismert nagyvárosok között mekkora eltérések vannak.

LAKOS (MILLIÓ FŐ)

TERÜLET (KM2)

EZER FŐ/KM2

Bécs

1,7

415

4,1

Belgrád

1,2

525

2,3

Budapest

1,7

525

3,2

Bukarest

1,9

228

8,3

Pozsony

0,4

368

1,1

Prága

1,2

496

2,4

Zágráb

0,7

641

1,1

Amszterdam

0,8

219

3,7

Barcelona

1,6

100

16,0

Berlin

3,4

892

3,8

Hamburg

1,8

755

2,4

Helsinki

0,6

185

3,2

Madrid

3,2

607

5,3

Milánó

1,3

182

7,1

München

1,3

310

4,2

London

7,7

1579

4,9

Párizs

2,1

105

20,0

Róma

2,6

1285

2,0

Stockholm

1,3

378

3,4


Az adatok a Wikipédiáról származnak, 2002-2009 közöttiek. Összehasonlíthatóságuk mindazonáltal kérdéses, mivel nem tudni pontosan, hogyan mérik a népességet, illetve a település területét. A begyűjtött információk szerint például a sűrűség szempontjából sokat átkozott Los Angeles Budapesttel azonos népsűrűségű város.

Magyarország egyetlen 1000 fő/km2 népsűrűséget meghaladó nagyvárosa Budapest (3200 fő/km2). A fenti táblázatból látható, hogy az európai nagyvárosok között Budapest inkább a ritkábban lakottak közé tartozik, még ha sűrűsége nem is kiugróan alacsony. Budapest átlagos népsűrűsége – igen nagy szélsőségeket takar a közel kerületnyi lakatlan és alulhasznosított barnamezőktől, illetve erdőterületektől, a Duna vízfelületétől a hatalmas kertvárosias peremkerületeken át a legsűrűbben lakott eklektikus városmagig és lakótelepekig. Összehasonlításra a népességszámra és területre is hasonló nagyságrendű Bécs,  Stockholm, Hamburg, München ad lehetőséget. E városokkal való összehasonlítás már csak azért is tanulságos lehet, mert számos radikális lépést tettek a fenntarthatóbb jövő érdekében tett intézkedésekben.

Elemezve a hazai városok jellegét, mindazonáltal nyilvánvalóvá válik, hogy a kompakt város elv nálunk nagyon korlátozottan érvényesíthető, elsősorban a szuburbanizációs nyomásnak kitett nagyvárosok esetében van relevanciája. A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány jellemző példa.

Magyarországon globális, vagy akárcsak európai értelemben vett valódi nagysűrűségű város nincs, nem is volt. Nagysűrűségű településrészek (melyek legalább egy hazai középváros népességét koncentrálják), gyakorlatilag csak a budapesti belső kerületek.

A legsűrűbben lakott városrész a 62 ezer lakosú VII.,kerület, melynek sűrűsége 2008. január 1-én megközelítette a 30 ezer főt km2-ként, egy főre csupán 34 m2 földterület jut! Tudni kell azonban, hogy ez az egyetlen kerület, ahol nincs sem nagyobb közpark, sem jelentősebb közlekedési vagy iparterület nem található, ami a területegységre jutó népességarányt jelentősebben befolyásolná. Hasonlóan sűrűn lakott kerületrészek tehát még vannak máshol is, de ezekről, tekintve, hogy az adatokat a KSH közigazgatási területi összesítésben közli, csak alaposabb vizsgálat során nyerhetünk információt. E szám ismerete alapján jól becsülhető a XIX. sz. végi-XX. sz. elején kiépült budapesti  városszövet jelenlegi (!) sűrűsége. Hangsúlyozottan a jelenlegi, mert e szám mögött egy olyan adat is áll, hogy ugyanezen mérési időpontban a kerületben lakásonként átlagosan mindössze 1,7 fő élt, ami a kerület lakásainak nagyarányú alulhasznosítottságát sejteti (még akkor is, ha tudjuk azt, hogy számos lakásként bejelentett, ám nem lakásként funkcionáló helyiség található a kerületben). A lakossági statisztikai sűrűség mellett fontos tényezők az intézmények, köz- és piaci szolgáltatások nagy száma, valamint a munkaerőpiaci szerep. A sűrűség valójában csak az említett további tényezőkkel együtt értelmezhető, ezen adatok azonban nehezebben hozzáférhetők.

E sűrűn lakott városrészek az életminőség és a fenntarthatóság szempontjából rendkívül jelentős potenciállal bírnak (hatékony infrastruktúra-működtetés, kis közlekedési igény a funkcionális gazdagság következtében, a belső udvarokban rejlő hatalmas zöldfelület-fejlesztési és közösségfejlesztő lehetőség). Jelenleg azonban az épületállomány leromlott műszaki állapota, a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok nagy koncentrációja és a kulturális örökségi értékek megőrzése hatalmas léptékű, komplex problématömeg, aminek kezelése a rendszerváltást követően kialakított tulajdonviszonyok és az önkormányzati vagyongazdálkodás minősége fogságában több-kevesebb sikerrel vagy kudarccal zajlik. Bár kétségtelen, hogy a meglévő épületállomány felújításával aligha teljesíthetők a jelenlegi energetikai elvárások, ám az új építéssel járó hatalmas környezetterheléssel egy valamivel rosszabb energiamérlegű, de megtartott-felújított épület akár felveheti a versenyt, különösen, ha  energiaellátásában a megújuló erőforrások is szerephez jutnak.

Budapest Zugló városrészében (ahol az átlagos népsűrűség a VII. kerületének ötöde, a kertvárosi részeken kevesebb, mint tizede) nagy ellenállást váltottak ki az ezredforduló utáni lakásépítési boom idején a kertvárosi területekre beékelődő intenzív lakóparkok, társasházak. A fővárosi várospolitika – a zöldgyűrű védelme és a hatékonyabb városüzemeltetés érdekében – ugyanakkor egyértelműen a város kompaktabbá válását ösztönözte, ami csak intenzitásnövekedéssel érhető el. Hol lapulnak a konfliktus gyökerei?

Sok más tényező mellett meghatározó, hogy az igen kedvező kertvárosias körülmények között élő lakosság a teljes városi infrastruktúráért semmivel sem fizet többet, mint az, aki a VII. kerület sűrűjében, vagy, hogy közelebb menjünk, Zugló lakótelepein (mondjuk a 24,4 ezer fő/km2 népsűrűségű Füredi úti lakótelepen) él. Ha a költségtöbbletet legalább részben meg kellene fizetni, úgy valószínűleg kisebb lenne az ellenállás a besűrítéssel szemben, hiszen e többletköltségek több háztartás között oszlanának meg. Másrészt viszont az ingatlanpiaci nyomás is kisebb lenne, hiszen a megélhetés költségei itt magasabbak lennének, tehát a költségarányos közteherviselés a történelmileg kialakult környezetminőség megőrzéséhez is hozzájárulna.

1000 fő/km2-t meghaladó népsűrűséggel Magyarországon Budapest kivételével összesen 6 város bír, közülük 5 budapesti agglomerációs település (Érd, Dunakeszi, Budaörs, Szigethalom, Fót) illetve a 6. az agglomerációval határos Dorog. Erősen közelíti még ezt az értéket 4 város, Pécs (egyetlenként a megyeszékhelyek között) és Dunaújváros mellett 2 további budapesti agglomerációs település (Kistarcsa, Gyál). Dunakeszi és Budaörs sűrűsége lakótelepeinek is „köszönhető”, mivel a többi településnél jóval több szabad, rekreációs és védelmi célú illetve beépített, de nem lakóterületi funkciójú területtel rendelkeznek (vagyis lakóterületi szempontból a többi településnél jóval „kompaktabbak”). A többi agglomerációs településen a nagy sűrűség abból adódik, hogy a kertvárosias lakóterületeken kívül szinte nincs is más, közigazgatási területük egy nagy „kertvárosszőnyeg”.

Dunakeszin és Budaörsön sok munkahely, intézmény, szolgáltatás is megtelepedett, egyre inkább valódi városként képesek működni, ami részben azzal is összefügg, hogy a sűrűség, amellett, hogy legalább középvárosi népességgel, kedvező közlekedésföldrajzi pozícióval is párosul, ami miatt térségi jelentőségű kereskedelmi-munkaerőpiaci központokká tudtak válni. A fenntarthatóság szempontjából Dunakeszi van kedvezőbb helyzetben, hiszen igen jó vasúti kapcsolata van a fővárossal és a térséggel, ám a vasút megállók térsége gyakorlatilag kihasználatlan. A Budapesti agglomerációról részletesebben: http://www.foek.hu/nyomtatottkiadv/index.html#bp_ep.

A fenti, európai értelemben is sűrűnek mondható néhány várossal (városrésszel) szemben városaink több mint felének a sűrűsége a 150 fő/km2-t sem éri el, vagyis az európai normák szerint vidékies településnek minősül. Ezeken a településeken alacsony a beépítettség és jelentős külterülettel rendelkeznek. Az egy főre jutó terület meghaladja a 6600 m2-t. Jellemzően ma e települések népessége fogy. A népesség nagyobb koncentrációjának elmaradása a tipikus városi funkciók (munkahelyek, közszolgáltatások stb.) hiányára vezethető vissza. A városi funkciók működési problémái ugyanakkor többek között a vidékükkel való kapcsolatokban és saját szabad területeikben rejlő lehetőségek kihasználatlanságával függ össze (a falvak lakossága a közeli kisváros helyett a távolabbi nagyobb városba utazik a szolgáltatásokért és a jövedelemszerzésért, és maga a kisvárosi lakosság is – részben éppen ezért – így tesz). A fenntarthatóság felé vezető út csakis kifelé vezethet ebből az ördögi körből.

Az alacsony-közepes sűrűségű (100 - 500 fő/m2 körüli népsűrűségű) városok között sajátos csoportot képviselnek a tanyás, vagy a jelentős méretű zártkertekkel rendelkező városok. Stratégiájuk e külterületi lakott helyekkel összefüggésben meglehetősen ambivalens. A nemzetközi szakirodalom e településformákat nem ismeri. Könnyen követhető-adaptálható előképek nincsenek. Mind a tanyás, mind pedig a (zárt)kertes városok esetében a kialakulásukat elősegítő társadalmi-gazdasági funkciók részben vagy egészben elvesztek, kiüresedett struktúrákról van szó.

Az ún. bokortanyás Nyíregyháza stratégiája jól mutatja e kettősséget. A város a rendszerváltás után komoly tanya-közművesítésbe fogott, engedve illetve később gerjesztve a sajátos tanyasi szuburbanizációt.  Ezzel sikerült a máshol vidékre költöző lakosságot a város közigazgatási területén tartani, viszont a sok kis, egymástól távol fekvő településrész közműveinek fenntartása ma igen komoly terhet jelent a városnak. A közművesítésből kimaradt néhány bokortanya ugyanakkor a gazdasági kényszerből történő kiköltözők célterületévé vált, ilyen módon ezek súlyos szociális gondokkal terhelt szegénygettókká váltak.   
A Szent István Egyetem Környezetgazdálkodási Intézete (kiemelten Ónodi Gábor, korábban a nemrégiben elhunyt Reischl Gábor is) sok éve foglalkozik a tanyás és a (zárt)kertes települések lehetséges stratégiáinak kidolgozásával. Megjegyezzük, hogy a problémakör annyi várost érint, hogy indokolt lenne külön tanulmányban feldolgozni a téma szakértőinek bevonásával. A tanyák esetében az önfenntartásra épülő, több lábon álló, komplex tájgazdálkodásra épülő egyedi stratégiák látszanak ma a legeredményesebbnek (majorsági gazdálkodás+turizmus). Az egyes tanyákra irányuló stratégiákat ugyanakkor a tanyás településekre, elsősorban városok szintjén, esetleg a tanyás települések térségére (településcsoportokra) kellene kiterjeszteni.


A zártkertekkel, kertségekkel kapcsolatban, ha lehet, még kevesebb tudással és jövőképpel rendelkezünk, mint a tanyák vonatkozásában. Szekszárd térségében az újra virágzó borászat a kertségek szuburbanizálódását féken tartja, egy átlagnál jobb minőségű környezetet eredményező egyensúly alakult ki. Mind a város, mind a tágabb piac igényt tart a kertségek szolgáltatásaira, így bár a kiköltözés itt is jelen van, ez nem tudta kiszorítani a hagyományos szőlészetet-borgazdaságot.
Kaposvár esetében ilyen gazdasági funkció nem őrződött meg, így a kertes településrészekre nehezedő szuburbanizációs nyomás – a város nagyobb mérete miatt is – jóval erősebb. Az illegális „kint lakás”, megfelelő közlekedési hálózat és infrastruktúra nélkül, jelentős arányú. A kaposvári várospolitika ugyanakkor nem enged a zártkerti ingatlantulajdonosok nyomásának, mivel nem akar a belváros elnéptelenedéséhez hozzájárulni és a zártkertek közműépítési és fenntartási költségeit sem akarja a közösségre terhelni. A belvárost városrehabilitációs projektekkel kívánja versenyképessé tenni. A jelenlegi józan várospolitika azonban sajnos labilis lábakon áll, stabilizálása csak a kerttulajdonosok számára is vonzó alternatív területhasználati mód megtalálása esetén lehetséges. Országos problémáról van szó, melyre a jelenlegi területfejlesztési politika, a településrendezést szabályozó országos előírások semmiféle recepttel, iránymutatással nem rendelkeznek.


A „zártkert-probléma gyökere”, hogy a városi lakosság már nem tart igényt a kertekben megtermelt javakra és a rendszerváltás előtti hobbikertészet is elvesztette korábbi vonzerejét. Pedig számos nyugat-európai városban és a tengerentúlon a városi kertészetnek, mezőgazdálkodásnak és állattartásnak (tejtermelés, tojástermelés, méhészet) mind a mai napig hatalmas és széles néprétegeket érintő kultúrája van. Kapcsolódó honlapok:

  • A honlap felhívja a figyelmet városi mezőgazdaság, a fenntartható városi vízgazdálkodás és a nők részvételének jelentőségére a városi élelmezésben világszerte: http://www.ruaf.org/
  • Egy magyar nyelvű kedvcsináló a városi mezőgazdaság témához. Kristin Faurest egyéb írásait is érdemes keresni az építészfórumon és máshol: a kreatív civil és várospolitikai kezdeményezésekhez kínál jó javaslatokat. A témában készítette el doktori disszertációját a Corvinus Egyetem Tájépítészeti, -védelmi és –rendezési Karán: http://epiteszforum.hu/node/11483

Vancouver és térségében a lakosság 44 %-a termeszt zöldséget, gyümölcsöt, gyógynövényt udvaron, erkélyen, vagy a város tulajdonában lévő 17 közösségi kert egyikében.  Helyi farmokról vásároló éttermek, vásárlói klubok jöttek létre (a környékbeliek heti szállítást vállalnak). Számos nagyvárosban használják a városi mezőgazdaságot terápiás céllal, szociális problémák kezelésére, bűnmegelőzésre, vagy éppen a talajerózió csökkentésére.
Forrás: Világ helyzete, 2007., 3. fejezet


A sűrűség szűk látókörű értelmezésének veszélyeire hívják fel a figyelmet az üdülőtelepülések sajátos problémái. E települések többnyire kisnépességűek, a statisztikák szerint ritkán lakottak, ugyanakkor nincsenek adatok a szezonális népsűrűségről. Ez a probléma nem csak városokat, de a Balaton, a Tisza-tó, a Velencei-tó, nagyobb jóléti víztározók és a folyók mentén, néhány hegy- vagy dombvidéki térségben számos községet is érint.

Abádszalók (Jász-Nagykun-Szolnok megye) a legalacsonyabb népsűrűségű magyar város, ahol a fajlagos (1 főre jutó) terület közelíti az átlagos magyarországi ökológiai lábnyom nagyságrendjét (e településeken az 1 főre jutó terület kb. 30 ezer m2). A városban ugyanakkor a nyári szezonban a lakosság sokszorosát meghaladó üdülőnépesség van jelen, ami itt és sok más hasonló településen számos fenntarthatósági problémát vet fel (lökésszerű terhelés, az év nagyobb részében alvó, kihasználatlan településrészek és ezzel összefüggő jövedelemszerzési problémák).
A hétvégi házas üdülőterületi funkció és a lakófunkció markáns szétválasztása már számos helyen nem életszerű (bár általánosan ezt még nem lehet kimondani!). Egyes üdülőtelepüléseken a beépített területek jobb kihasználása, a hétvégi házas üdülési forma iránti igény radikális csökkenése, a munkahelyhez kevésbé kötődő munkaformák terjedése és egy viszonylag magasabb jövedelmű nyugdíjas réteg megjelenése a különleges környezeti minőséget nyújtó lakáspiacon mind abba az irányba hatnak, hogy az üdülési és a lakófunkciók térbeli szétválasztásának határvonalát új nyomvonalak mentén keressük. Ennek lehetősége és az igények azonban településről településre mások.
Nem csupán a beépített területeken meglévő, kiépült infrastruktúra hatékonyabb hasznosítását, a már egyszer beépült területek újrahasznosításának lehetőségét, de a helyi vállalkozások működőképességét, a településen élők megélhetési feltételeit is figyelembe kell venni. Jelenleg az országos szabályozás a rendszerváltás előtt kialakult struktúrák bebetonozását támogatja, hasonlóan nincs jogszabályi megoldás a megváltozott mintázatok (pl. hétvégi házak és üdülőházak kevert előfordulásának) kezelésére, mint a zártkertek és a tanyák esetében.
Az ártereken lévő üdülőterületek ugyanakkor fokozatos kihalásra ítéltettek (ám a korábbi rekreációs használatot kiszorító környezetvédelmi szolgáltatásért a jelenlegi szabályozási rendszerben a többnyire kisvagyonú ingatlantulajdonosok kompenzációra nem számíthatnak).

A sűrűség problémájának viszonylag részletes elemzése rámutat, hogy egyetlen üdvözítő modellnek, legyen az a kompakt város vagy más modell, nincs létjogosultsága. Magyarországon ma nem új modelleknek, hanem a kialakult mintázatok, rendszerek fenntarthatóbbá, működőképesebbé tételének van itt az ideje. A stratégiának a mindenkori szituációból, az adott társadalmi, ökológiai, gazdasági, műszaki környezetből kell kinőnie. A fenti, Magyarországon igen jellemző típusproblémákkal (mint a zártkert, a hétvégi házas üdülőterületek, a tanyavilág, de ide tartoznak az aprófalvak is) ma a települések egyedileg birkóznak, ezekben a külföldön nem ismert (vagy teljesen más kontextusban jelentkező) szituációkban égető szükség lenne mintaprojektekre, kreatív, a települések fenntarthatóságát erősítő, adaptálható megoldásokra.

8. A FENNTARTHATÓSÁG MÉRHETŐSÉGE

„Új házat épít, ki megszületett,/ s ha meghal, átengedi másnak./ Ez másként lát neki a folytatásnak,/ és senki sem építi meg” (Geothe, idézi Heller Ágnes: Filozófiám története c. művében, Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2009. 86. old.)

A fenntarthatóbb jövő eléréséhez vezető stratégiákban meghatározó szerepet játszik a mérhetőség. A mérhetőség eszköze az ún. indikátorrendszer, aminek az a feladata, hogy absztrakt, mérhetetlen dolgokat, mint amilyen a fenntarthatóság, konkrét, mérhető paraméterekre fordítsunk le. Ha kiindulunk abból, hogy – amint a bevezetőben tételeztük – a fenntartható település egy jövőkép, akkor meg kell határoznunk rövid, közép és hosszú távú célokat, melyek megvalósításán keresztül e jövőképhez közelíteni tudunk. E céloknak már megfelelően konkrétnak kell lenniük ahhoz, hogy megvalósításukon dolgozni tudjunk.  A konkrét célok meghatározását segítik a fenntarthatóság absztrakt fogalmát viszonylag jól mérhető tényezőkre lebontott indikátorrendszerek. Az indikátorokhoz kiinduló (jelenlegi állapot) és rövid, közép illetve hosszú távú célértékek (elérni kívánt állapot) rendelhetők, melyek alapján a cél megvalósítási folyamata megfelelő módon nyomon követhető. E nyomon követési mechanizmus a monitoring (folyamatfigyelő) rendszer. Az indikátorok több szinten csoportosíthatók:

1. Eredményindikátorok (egy-egy konkrét beavatkozás, projekt elvárt végeredménye): pl. x m2 új gyalogosfelület, x km új kerékpárút,  x  ha  új  telepítésű erdő, x Ft fejlesztés a közösségi közlekedés fejlesztésére, x rendezvény a klímatudatos életmód népszerűsítésére, x db jogszabály-változtatás, adópolitikai változás a fenntarthatóbb területhasználat érdekében

2. Célindikátorok (több, a cél megvalósítása érdekében tervezett beavatkozás, projekt együttes eredményeként bekövetkező változások): x % a közösségi közlekedést igénybe vevők, vagy kerékpárral munkába járók aránya az egyéni gépjárműhasználókhoz képest, x % -kal kisebb beépített területnövekmény a megelőző mérési időszakhoz képest, x % változás a levegőszennyezettség egyes mutatói vonatkozásában, x % zajszintváltozás, x tonnával kevesebb lerakóban elhelyezett hulladék, stb.
Komplex célindikátor a település vagy településrész ökológiai lábnyomának (esetleg specifikus pl. CO2  vagy ivóvíz lábnyomának) csökkenése.

3. Hatásindikátorok (többféle célérték megvalósulásának komplex hatásmechanizmusaként bekövetkező változások): adott településrész népességváltozása, eltűnt állatfajok újbóli megjelenése, lakosság egészségi állapotának javulása, vidéki népesség jövedelemtermelő képességének javulása, globális migráció mértékének csökkenése stb. A hatások lehetnek esetenként spontán, nem tervezett, ún. externális hatások. Közöttük vannak pozitívak (pl. a ma Tisza-tónak nevezett tározó megépítése hatására kialakult változatos, ma már védett állat- és növényvilág), vagy negatívak pl. a természetvédelmi korlátozások hatására, az érintett területek gazdasági-ingatlanpiaci leértékelődése). Amennyiben a negatív externális hatásokkal, mint lehetséges kockázatokkal, egy stratégia már tervezési fázisban nyíltan szembenéz, akkor a stratégia megfelelő módosításával – ún. kockázatkezeléssel –  nagyobb részük kiküszöbölhető, illetve mérsékelhető. Az utóbbi példa esetében ezt szolgálná a természetvédelmi terület által nyújtott ökológiai szolgáltatás megfelelő ellentételezése illetve megfelelő jövedelemtermelés lehetőségének biztosítása az érintettek számára a tájfenntartás, komplex tájgazdálkodás megfelelő ösztönzése révén.

Az indikátorrendszer két fő eleme a mérendő tényező (pl. a település népességmegtartó képessége) és a mérés egysége (pl. lakónépesség változása 5 év alatt). A mértékegységhez hozzá kell rendelni az adat forrását (pl. Központi Statisztikai Hivatal által évente közreadott és a világhálóan is elérhető Helységnévkönyv településsoros adatai).

Indikátorrendszerekre számos példát lehet találni a világhálón és különböző szakirodalomban. Ezek jó kiindulópontként szolgálnak, mindazonáltal egyik sem vehető át egy az egyben. Egyes témák túldimenzionáltak, mások teljességgel kifelejtődtek. A használt mérőszámok egy része megkérdőjelezhető (pl. vajon az ISO minősítés, vagy a sok védett terület garantálja-e a fenntarthatóságot?) Az indikátorrendszert mindig egyedileg szükséges felépíteni, egyrészt az adott településen vagy a térségben reálisan elérhető, elérendő célok, másrészt a reálisan hozzáférhető, mérhető adatok figyelembevételével. Az egységesített indikátorrendszerek szükségesek az országos, európai összehasonlításhoz, de az egyedi stratégia megvalósulásának követését ritkán szolgálják. Stratégiaalkotás során így a kész mintákból inkább a módszereket és nem pedig a konkrét indikátorokat érdemes átvenni. Az alább hivatkozott honlapok pl. egyáltalán nem érintenek térségi szempontokat, a város-vidék együttélés kérdését, ami pedig, mint a fenti tanulmány igazolni próbálja, a fenntarthatóság egyik kulcskérdése.

  • Az európai tematikus hálózat CRISP (Construction and City Related Sustainability Indicators = Építés és Város Vonatkozású Fenntarthatósági Indikátorok) alapján és ahhoz csatlakozva az évezred elején nálunk is kísérlet történt egy komplex indikátorrendszer kidolgozására. A 2002-ben készült tanulmány az indikátorrendszer felépítésének módszertanát és alkalmazási lehetőségeit foglalja röviden össze: http://epiteszforum.hu/node/343
  • 99 témában közöl adatokat, grafikonokat a városi környezetről 1995-től kezdve: http://dataservice.eea.europa.eu/atlas/available2.asp?type=findtheme&theme=urban/
  • Az Európai Környezeti Ügynökség által javasolt indikátorok szerint a környezeti állapot jellemzése országok, országcsoportok szintjén. A kiválasztott indikátorok közül igen fontos témák kimaradtak (pl. víz, hulladék, illetve a mérési módszerek egyes esetekben megkérdőjelezhetők): http://www.eea.europa.eu/themes/urban/indicators/
  • A honlap elsősorban a globálisan összehasonlítható indikátorok bemutatását célozza, ám  jó áttekintést ad az indikátorrendszerben szerepeltethető témákról és lehetséges mérésükről, így helyi stratégiákhoz is jól alkalmazható. Továbbhaladás a baloldalon “themes” hivatkozás mentén: http://www.cityindicators.org/



Ez az oldal a "Tudásbázis a fenntartható fejlődésért..." projekt keretében készült.
A projektet támogatta Izland, Liechtenstein és Norvégia, az EGT Finanszírozási Mechanizmuson és a Norvég Finanszírozási Mechanizmuson keresztül.

NFÜNorway Grants - norwegian financial mechanismeea grants - EEA Financial Mechanism - Iceland, Liechtenstein, NorwayKörnyezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium

Publikált oldal: Ezt az oldalt a FÖK munkatársai tartalmilag megfelelőnek ítélték.
Publikálás dátuma: 2009.12.29. 23:13
Készítette: Szántó Katalin, 2009.12.17. 09:25
Utoljára módosítva: Medgyasszay Péter, 2009.12.29. 23:13


Creative Commons License

A fenntarthato.hu oldalainak tartalma Creative Commons Nevezd meg!-Ne add el!-úgy add tovább! 2.5 Magyarország Licenc alatt van.
Ha az itt található anyagokat ezzel ütköző módon szeretné felhasználni, lépjen velünk kapcsolatba!