Koncentráció, avagy felületi és szintterületi intenzitás

Ahol csak lehetőség van, csökkenteni kell, illetve alacsonyan kell tartani a beépítés felületi  mértékét. A fennmaradó területeken a burkolatokkal és a közművekkel úgy kell gazdálkodni, hogy ökológiai aktivitásukban minél dúsabb zöldfelület alakulhasson ki. Az ilyen zöldterület telepítését szabályozókkal és helyi adókkal ösztönözni kell. Fontos a többszintű zöldfelület, illetve annak várható klímaváltozással szembeni ellenálló-képessége (szárazság, szélvihar, szélsőségek, stb.)

Le Corbusier rajza a modern városrendezésrôl (La villa radieuse, 1933)

A beépítés felületi mértékének alacsony szinten tartásának igénye látszólagos ellentétben van a koncentráció igényével. A települések szétterülésének folyamata gazdaságilag, szociológiailag és ökológiailag káros folyamatokat indukál: egyre nagyobb felületet veszünk el a földi létet biztosító természeti és ember által fenntartott kultúrtájból. Indokolt tehát az épített környezet keretek között tartása, ami értelemszerűen annak dúsulásával, koncentrálásával jár. A koncentráció másik fontos érve az energiatakarékosság, illetve az ezzel párhuzamos CO₂ megtakarítás. A funkciójában és alapterületében szétszórt és széttagolt területszervezés a távolságok révén több közlekedést, a nagyobb lehűlő felületek révén nagyobb fűtési energiafogyasztást indukál.

Nemzetközi vizsgálatok és tapasztalatok szerint – nagyvárosi beépítés esetén – az 5-6 emeletes, hektáronként 100-150 lakás kialakítása esetén teljesülnek leginkább a klímatudatos szempontok. [VIL4]. Ennél sűrűbb beépítésnél a negatív hatások felerősödésével lehet számolni.

Kertvárosi, apró telkes beépítéssel szemben előnyösebb az alacsony szintszámú, intenzív, sorházas beépítés. Ám a sűrű beépítéssel járó forgalom és zaj zavaró, esetleg kulturális szempontból idegen hatását a védett vagy védendő természeti értékek közelében, illetve hagyományos falusi környezetben kerülni kell. Itt ökológiailag is igazolható a nagytelkes vagy falusias beépítési mód. Ekkor azonban már törekedni kell az infrastruktúra telken belüli kiépítésére, közművek kiváltására (napenergia-hasznosítás, esővízhasznosítás, szennyvízkezelés). [VIL2]

Bár a legtöbb szó mindig a nagyvárosi problémakörről esik, ennek édestestvére a zöldövezeti, ingázók városainak fenntarthatatlansága. Világszerte jelentős társadalmi (s így gazdasági) igény mutatkozik a családi házas, kertvárosi beépítés kialakítására. Gyakorlati megvalósításuk azonban igen sok veszélyt hordoz. A kertvárosi, alacsony intenzitású beépítés hatalmas területeket igényel, s ez fajlagosan pazarló energiafogyasztást von maga után (könnyen belátható, hogy a hasznos fűtött térfogat és a homlokzati/hűlő felületek arányából adódó magasabb fajlagos fűtési környezetterhelések, a növekvő távolságokból adódó plusz közlekedési környezetterhelések és számos egyéb terhelések negatív mérlegbe borítják az egyébként kedvező zöldfelületi aránnyal rendelkező területeket).

A szabadon álló háznak 40 %-kal nagyobb a hővesztesége ugyanazon kubusra vonatkoztatva. [VIL3]

A történelmi falvak, községek még képesek voltak alacsony beépítési intenzitás mellett is fenntarthatóságot produkálni. Ma már azonban olyan gazdasági, társadalmi igények kielégítése a cél, mely az egyensúlyt felborították. Az urbanisztikatörténet azonban azt is bizonyította már, hogy a léptékét tévesztett  lakótelepi alternatíva is – bár energetikailag kedvező építészeti forma – az emberi szempontok miatt építésökológiailag és biológiailag nem járható út. És bár a szuburbanizáció nálunk még közel sem érte el a nyugat-európai fokot, a folyamat negatív hatásai (belvárosaink elszlömösödése, védendő természeti területeink beépülése, közlekedési igényünk rohamos emelkedése, stb.) már itthon is tetten érhetőek.

Az elmúlt években e szempontokat is figyelembe vevő kutatások és projektek alapján az alábbi alapelvek megfogalmazására került sor.

• Elsődleges a barnamezős fejlesztések preferálása.
• Fontos a vegyes (lakó-, irodai-, kereskedelemi-, intézményi-) funkciók létrehozása az új beépítéseknél.
• Feltétlenül erősíteni szükséges a tervezés minőségét, mely alatt szakmai körültekintést és felkészültséget, előkészítettséget, gazdasági és politikai elszántságot, társadalmi és ökológiai megközelítést egyaránt érteni kell.
• A „ városi falvak” koncepciója szerinti intenzívebb, városiasabb beépítését kell elérni úgy, hogy az egyes beépítési területek egymással szoros kapcsolatban vannak.

• Koncentrált beépítésnél a gazdasági feltételek kedveznek a vegyes területfelhasználásnak (és azon keresztül a változatos lakóterületek) kialakítására. A meglévő településközpontok tradicionális ellátó és lakóterületi szerepe kevésbé kerül veszélybe, ezzel karbantartásuk, rehabilitációjuk anyagilag is reálisabb.
• A koncentrált beépítés jó adottságokat kínál környezetbarát közlekedési hálózat és egyéb infrastruktúra kialakítására (jobb kihasználtság). A beépítéseknek feltétlenül lehetővé kell tenni a gyalogos (és kerékpáros) forgalmat, a közösségi közlekedést, azaz megoldhatóvá kell tenni a gépkocsi nélküli közlekedést.
• Mind a közterületi, mind a magán zöldterületek kialakítását, ökológiai aktivitásának dúsítását el kell tudni érni. Az egymástól jól elhatárolt, koncentrált települések között jobb lehetőségek nyílnak az összefüggő és szabad, ökológiailag értékes területek kialakítására, mint az egybeépülő, összemosódó települések esetében.
• A monofunkcionális city-k helyett települési alközpontok kialakulásának elősegítése.

Azonban nem fokozhatjuk a végletekig a koncentráltság mértékét. A túlsűrűsödő beépítések  negatív hatással vannak a terület mikroklímájára, valamint a lakosság (kultúránként, településtípusonként változó mértékben) is nehezen fogadhatja a döntéseket.