Decentralizáció, avagy funkcionális szétterülés

Országos és regionális decentralizáció

Területfejlesztési és településfejlesztési koncepciónk (és mihamarabb gyakorlatunk) alapelemévé kell tennünk az ország Budapest központúságának csökkentését,  termelési és közigazgatási decentralizálását, további országos központok és  alközpontok kialakítását.

A ma jellemző centralizáció gazdasági hasznának vizsgálatakor nem szabad feledni a fenntarthatóság másik két pillérét sem: a környezeti és a társadalmi vonzatokat sem! Az iskolák, a postahivatalok, a közigazgatás, a kereskedelem és a szolgáltatások centralizálásával növekszik a közlekedés igénye, illetve felgyorsul a fenntartható vidéki környezet lakosságának elvándorlása (mellyel a városokban indokolatlan új beépítések létesülnek, a vidéki tájból pedig eltűnik az azt fenntartó ember).

A decentralizációval biztosítani kell a termelő és a fogyasztó, a megrendelő és a szolgáltató, a munkavállaló és a munkahely, az állampolgár és a hivatal földrajzi távolságának csökkentését. A decentralizációt az intézményrendszer szükségtelenül túlzó feldarabolása helyett a technikai és környezetkímélő logisztika használatával kell megvalósítani. Az elsődleges CO₂ megtakarításokat a közlekedési megtakarításoknál közöltekkel lehet számolni, másodlagos megtakarítások a társadalmi és gazdasági folyamatok jó értelemben vett visszarendeződése révén számolhatók.

Az országos és regionális decentralizáció kihat a településekre is, hiszen olyan funkciók jelennek meg már településléptékben, melyekkel a centralizált társadalomszervezésben csak a nagyvárosokban találkozunk.

Település szintű decentralizáció

Bár az Athéni Charta még a legfontosabb funkciók szerinti tagolást, a homogén (és ezáltal könnyebben kezelhető) városi területek létrehozását tűzte ki célul, a városfejlődés története bizonyította e célkitűzés tévedését. A klímatudatos tervezés célkitűzése, hogy megvalósítsa az összehangolt lakó és ipari-, kereskedelmi fejlesztések gyakorlatát. Az övezetes településfejlesztés helyett a többletközlekedési igényeket kevésbé (vagy egyáltalán nem) gerjesztő vegyes beépítéseket kell preferálni. Az egyes koncentrálódó törekvéseket fékezni, szükség esetén tiltani szükséges. Ilyen intézkedés  például a bevásárlóközpontok, hipermarketek alapterületének maximalizálása, települési-térségi súlyozása, településszéli létesítés tiltása. De ilyen intézkedés a tisztán lakó funkcióval rendelkező övezetek (lakóparkok) kialakításának tilalma, azoknak a szükséges munkahellyel, az oktatási és kulturális létesítményekkel, a  vásárlás helyeivel való vegyítése, azaz a vegyes területfelhasználás.

Az információtechnológia fejlődése lehetővé teszi, hogy a nagy központi irodaházakat felváltsák a kisebb, decentralizált munkahelyek. Hasonló jelenségként tekinthetünk a gyorsan változó és egyre többrétű piaci igényekből létrejövő kisebb léptékű vállalkozások kialakulására. S még ha a nagy termelővállalatok nem is szűnnek meg, a tisztább technológiák lehetőséget adnak arra, hogy ezek telephelyeit ne kelljen a lakóterületektől távol elhelyezni. Hasonlóan értékelhetjük újra a szolgáltatások (kereskedelem, oktatás, hivatali ügyintézés, stb.) decentralizálását is. Mindezek a vegyes területfelhasználásnak kedveznek.

A vegyes területfelhasználás mellett szól több, a környezetvédelmi szempontokon is túlmutató érv:

• gazdaságilag előnyös, hogy csökken a közlekedési és szállítási igény,
• közbiztonság szempontjából fontos, hogy éjjel-nappal jellemző az emberek jelenléte,
• a megtérülés szempontjából kedvező, hogy a szolgáltatások és az infrastruktúra jobban kihasználható,
• a kevesebb utazással növekszik az eltölthető szabadidő, melynek egészségügyi és társadalmi előnyei is jelentősek, stb.

A teljesség kedvéért azonban el meg kell említeni az egymást zavaró funkciók keveredésének nehezebb megakadályozhatóságát. Erre a problémára azonban megoldást kínál a később tárgyalt „puha és kemény funkciók” szétválasztása.